Kényszerbetegként élni sosem egyszerű. Tagadja, hogy az, ahogy él, nem nevezhető normálisnak, pedig valahol tudja, hogy nem az. Ezért titkolja mások elől és talál ki mindenféle magyarázatot mind magának, mind a külvilág számára, hogy a cselekedetei logikusak, ő maga teljesen normális, és a másik az, aki nem érti ezt. Egy kényszerbeteg életében az egyik legnehezebb pillanat az, amikor rádöbben, muszáj segítséget kérnie. Valakinek meg kell nyílni, és olyannak, aki segíteni is tud. A segítő emberek idegenek számukra, mégis ki kell tárulkozniuk ahhoz, hogy segítséget kapjanak. Ez a folyamat sokszor fájdalmas, és komoly erőfeszítést, kitartást igényel, hogy végig tudjon menni a gyógyulás útján. Szabó V. Dóra első, romantikus-önismereti regénye után ebben a könyvben nyíltan beszél a betegségéről és a megkezdett útjáról, amely segíti a gyógyulását, hogy teljes életet élhessen. Hol naplószerűen, hol rövid történeten keresztül enged bepillantást egy kényszerbeteg életébe, lelkivilágába, gondolkodásmódjába.